Oda és vissza is vonattal mentünk. Régi dízelmotoros vonat volt, picit hangos, de ez nem izgatott bennünket. Az az 1 óra utazás 10 percnek tűnt, mert nagyon jó volt a hangulat. Előtte való nap eső esett, vizes és sáros volt minden, de ez kevésbé sem zavart minket. Amikor leszálltunk a vonatról, egy dombnál kötöttünk ki. Nem kellet kétszer mondani, az egész osztály rohant a dombnak, senki se vette észre a lépcsőt… Egypáran, köztük én is, elestünk, és máris sárosak voltunk. Kis gyaloglás után megálltunk enni, majd folytattuk tovább utunkat. Mindenkinek tetszett a sok fa, a sok domb, az erdő. a patak, ahogy a kövek, fák közt kanyarogva elő-előbújt a rejtekéből. Örültünk, boldogok voltunk, amikor a Cuha patak keresztezte utunkat. A köveken óvatosan mentünk át. A második átkelésnél már a fél osztály cipője vizes volt, a harmadiknál meg már mindenkié. A vasúti sínek mellett szintén a Cuha húzódott, ott már mindegy volt.1-2 gyerek kivételével mindenki a köveken ugrált, többen hol véletlenül, hol direkt beleestek a vízbe. Jó sokat nevettünk. A legjobb az volt, hogy szigorú osztályfőnökünk velünk együtt nevetett.
A túra végeztével visszavonatoztunk Győrbe, a Baros úton elsétáltunk a „Mekibe”.Itt költöttük el késői ebédünket. Teli pocakkal, rengeteg élménnyel, derűsen utaztunk haza, Lébénybe.
Nikovits Róbert 6.a
