Cookie / Süti tájékoztató
Kedves Látogató! Tájékoztatjuk, hogy a lebeny.hu honlap felhasználói élmény fokozásának érdekében cookie-kat alkalmazunk. A honlapunk használatával ön a tájékoztatásunkat tudomásul veszi.
bővebben
Elfogadom
Nem fogadom el
Polgármesteri blog

Nézz a szeme közé!

Vannak az életben olyan dolgok, élethelyzetek, amikben az iskolában megtanultak vagy az évek során megszerzett tapasztalatok elegendőek, hogy jó döntést hozzunk. Minden nap sok döntést hozunk. Mindenki! Van, aki többet, van, aki kevesebbet, de mindenki sokszor dönt – még egy napon belül is…

Aztán vannak dolgok, élethelyzetek, amelyekkel kapcsolatban a tanultak vagy a megtapasztaltak mit sem érnek. Van, amikor csak ösztönből, megérzésből döntünk…

Azt vettem észre, hogy ez utóbbiak sokkal nagyobb örömöt tudnak okozni. Nem tudom, hogy jól döntöttem-e vagy sem. Csak döntöttem. Erre mondják talán, hogy a szívemmel s nem az eszemmel…

Vajon jó-e az, ha adunk a bolt előtt kéregető koldusnak? Tudom, a sztereotípia szerint ez alkoholra kell. De mi van, ha nem? És mi van, ha arra kell? Mi van, ha Ő (így csupa – igaz, egyetlen… – nagybetűvel, mint Nemecsek Ernő), csak „így működik” már? Mitől lett ilyenné? Tehet róla? Ő rosszabb, mint én? Kevesebbet ér? Ő nem megy színházba, nem bioélelmet vásárol, de talán adóssága sincs, nem gyűjt sárga csekkre és nyaralásra sem. Olyan, mint Hakapeszi Maki a mesében: ha kap, eszik (és iszik).

Nos, én korábban borzasztóan elleneztem, ha „ezeknek” valaki adott némi alamizsnát. Aztán valami – ki tudja miért – megváltozott bennem. Mostanában adok nekik. Nem mindegyikőjüknek, mert ahhoz sajnos túl sokan vannak, csak egyik-másiknak. (Mindegy, hogy melyik bolt előtt állok meg: a parkolóban ők mindenhol ott vannak.) Dönteni kell: adok vagy sem?

Kialakult erre nálam egy módszer: belenézek a szeme közé (s nem elkerülöm a tekintetét, mint korábban), az alapján döntök. Illetve az alapján dönt bennem valaki. Aztán vagy kinyújtom a karomat (a tenyerembe szorított száz vagy kétszáz forinttal) vagy nem. Ezt a szívemre(?) bízom.

Forrás: Pusztai Dóra

Nagyon furcsa ám ez a helyzet! Csak el kell engedni magamat, aztán valami lesz. A kulcs az eseményhez az Ő szeme. Ha úgy tetszik, az Ő szeme hozza meg bennem a döntést.

Vannak kedvenc koldusaim. Mindig máshogy koszosak, a hajuk viszont általában frissen fésült. (A profibbak sapkában vannak.) Imádom a sztorikat, azt a pár mondatot, amiket mesélni szoktak, mire kell a segítség, az apró. Ezeket nem kell meghallgatni – illetve dehogynem; meg kell hallgatni, mert nekik az is fontos, hogy valaki meghallgassa Őket, csak nem kell a hallottakat komolyan venni. Aki kedvet érez ehhez, kérem, próbálja ki! Csak nézzen a szeme közé s hagyja, hogy az érzései döntsenek! Ezzel rosszat nem tesz, nyugodjon meg! És nem is nagy dolog ez: egy pakli cigi árából 4-5 koldusnak görbíti egy pillanatra mosolyra a száját, majd később  – valószínűleg  –  az illető máját. (Tudom, a nemdohányzókra is gondolni kell: egy fél zacskó jobbfajta müzli ára. Megfelel?!)

A hattyúknak dobunk száraz kenyeret, mert az olyan cuki dolog. A koldus nem méltó erre? (Tudom, a hattyú tud úszni is, meg repülni is.) De hát a koldus mégis csak ember, nem?

Forrás: internet

Végül, s tudom, ezzel sokakban teljes zavart okozok, képzeljék el, a múlt héten én voltam soros (jaj, jaj, most mi lesz?!) a heti nagybevásárlás abszolválása tekintetében, és az egyik győri Lidl parkolójában egy arabosan barna bőrű koldussal találkoztam. Ha ezt átélik, csak a szívükre hallgatva közelítsenek a helyzethez s nézzenek a szeme közé! Mert szeme, az neki is van…


Korábbi bejegyzések

Bölcsőde építése Lébényben