A Hanság tanulsága
Húsvét vasárnap a Hanságban ért a hajnal. Fotózni és gombászni mentem – az itthoniak még alszanak... Ilyenkor, amikor a harangok újra rendesen teszik a dolgukat, amikor már múlik a tél, de még közel sincs nyár, legszebb arcát mutatja e táj. Nem mellékesen még nincsenek bögölyök és a szúnyogok is csak szólóban jönnek, nem felhőkben. A fények, ó, hát a fények csodálatosak… A Nap a portán varázsol áprilisban, amikor ki- vagy becsekkol... Nemhogy szép a táj - idilli és illatos! Olyan a buké, mint a kemencéből éppen kivetett kenyéré: nem bonyolult, nem hivalkodó, de könnyfakasztóan érzelmes.
Hazaérve, besonkázva, megállapítom, hogy ma (is) szikrázóan süt a nap, a rigók és más szárnyas rokonaik nyomják a bluest ezerrel... Kiülök a faházba, kitárom annak minden ablakát, hogy közben tovább érezzem a tavasz illatát, a háttérben pattog a pudvás fűzfa a sparheltban - utolsókat percegi benne egy puhafa szú. Percek kérdése és öntök egy pohárka gondolatgyorsítót a talpas poharamba (Laposa illatos - 2018.). Azon gondolkozom, hogy Norah Jonest hallgassak (a madárdal mellé) vagy Debussyt. A ma hajnali fotóimat nézegetem, mert elhatároztam, hogy csak röviden írok, inkább egy beszédes képet keresek a mondandómhoz.
Állj! Már tudom is, hogy melyiket teszem be ide!!! Hát ezt:
Sok ilyen gőzölgő cucc kerül elénk életünkben... De ha tudjuk (=megtanuljuk) felemelni a fejünket kissé, akkor észrevesszük, hogy más is van a horizonton... Mert az élet - ezzel együtt is - szép!
Mindegy, hogy miként keresi az ember a kenyerét: az exkrementum keletkezik, azt hordják elénk, az lesz, megvalósul, rektálisan születik - például a marhák létének ez az egyik ismérve. Ez olyan biztos, minthogy a teheneké lapjára esik…
Debussyt választom. A Holdfény pont jó lesz…
